Én kicsi szörnyem

Kortárs illusztrátorok

Amióta önálló gyerekkultúráról beszélhetünk egyáltalán, abban helyet kaptak a szörnyszülemények is. Olyan figurákról van szó, akik évezredek óta ott tanyáztak a legendák, mesék és a természettudományosan megismerhető világ határvonalán. Létezésük bizonysága hosszú időn át a róluk készült temérdek festmény és rajz volt, amely a megfigyelés objektív leírásán innen és túl kézzelfogható, fizikai közelségbe hozta alakjukat. Ám miután a felvilágosodás tudományos objektivitása az utolsó kis baziliszkuszt is kisöpörte a fizikailag bizonyíthatóan létező teremtmények szigorúan őrzött rendszertanából, a képzeletbeli lények a mítoszok és mesék karanténjába szorultak, hogy végül a művészet Paradicsomkertjében leljenek otthonra. Innen kalandoznak el azóta is a gyerekkultúrába, ahol igencsak otthonosan érzik magukat, hiszen maguk is két világ szülöttei, ahogy a gyermeki univerzum sem von még éles határvonalat valóság és képzelet közé. A szörnyek képzeletbeli lényekké szelídült formái mostanra a gyerekszobák rendes lakói lettek, illatos, színes plüssfiguraként ott vannak a gyerek születésénél, kulcstartóként megbújnak az iskolatáskában, viháncolnak a gyerekkönyvek lapjain és filmek képkockáin, ijesztgetnek a számítógépes játékok képernyőin, fokozatosan előkészítve a felnőtt tömegkultúra mind borzongatóbb lényeinek fogyasztását. Napjaink szörny-konjunktúrája azt jelzi, sosem szerettünk ennyire félni, vagy még sosem féltünk ennyire.

A művészet történetét évezredek óta lakják farkasemberek, kutyafejű istenek, földönkívüliek, trollok, óriások, ördögök, démonok és vámpírok. Formájukban kezdettől fogva vegyül tapasztalat és képzelet: ismert alakzatokból (állat, növény) konstruált hibrid lények alakját öltötték magukra. Az archaikus mítoszok történeteiből vándoroltak át a mesékbe, és a képzőművészet példáiból a gyerekkönyvek illusztrációi közé. A gyerekkönyvek illusztrációiban fellelhető a szörnyek képzőművészeti ábrázolásának szinte valamennyi ikonográfiai alaptípusa, ám tartalmában és megjelenésében az olvasó-néző korosztály sajátos igényeihez igazítva. Kiállításunk középpontjában a kortárs magyar grafikusok illusztrációi állnak. Válogatásunk reményeink szerint reprezentálja a mai magyar illusztráció stiláris sokszínűségét és képi kvalitását.

Hétfejűtől az egyfejűig – sárkányok

A sárkány alakja az európai kultúrában hagyományosan hüllőszerű, főként a kígyó és gyík jegyeit magánviselő keverék lény, amely szárazföldi, repülő vagy vízi jellege szerint viselhet agyarakat, karmokat, szárnyakat vagy uszonyokat. Rofusz Kinga Varázsfuvolához kapcsolódó illusztrációján a toronyba zárt kis királylány rajza így veszi végig a sárkány jellemzőit: „nagy fej, hártyás szárnyak, éles fogak és karmok, taraj és hosszú tüskés farok, láng, gőz, bűz és korom…”. A kortárs illusztrációkban néhol jól tetten érhető e lények megjelenítésének művészettörténeti hagyománya, mint Rényi Krisztina reneszánsz sárkányokat megidéző lényein vagy Cselőtei Zsófia szecessziós finomságú, pikkelyes kígyóin. Napjaink gyerekirodalmában már csak elvétve találunk pusztító, gonosz sárkányt, sokkal inkább a Csukás István Süsüjéből is jól ismert bizonytalan, jóindulatú sárkányok jellemzőek. Így például Vihart Anna finom ceruzarajzain, ahol a sárkányok nem félelmetes fenevadak, hanem nemes tartású, kifinomult és sérülékeny lények. Grela Alexandra pedig épp a képi olvasat kétértelműségét aknázza ki, amikor éles fogaikat kivillantó sárkányfejeiről a mese folyamán derül ki, hogy nem fenyegetnek, hanem önfeledten énekelnek. A sárkányok „megszelídítésének” hathatós eszköze a humor, ezt látjuk Kállai Nagy Krisztina színpompás rajzain, ahol a hétfejű fogorvoshoz megy, vagy épp szépítkezik.

A sárkányölő hős

A sárkányölő hős (vagyis a szörnnyel megküzdő hős) a mitikus és a varázsmesei hagyománynak egyaránt visszatérő eleme, a vizuális művészetekben pedig egyetemes vizuális toposz, archetípus, Aby Warburg kifejezésévél „pátoszformula”.  A klasszikus magyar könyvillusztrációban a János vitéz és Benedek Elek meséinek olyan illusztrátorai mint Würtz Ádám, Kass János vagy Reich Károly teremtették meg a jelenet emblematikusan tömör képi előzményeit. Bölecz Lilla kékes tónusú képein a klasszikus képi hagyományok mintái nyomán jelenik meg a hidrával küzdő hős. Baranyai (b) András pedig humorral oldja Thészeusz és a Minotaurusz találkozásának mítoszát. A klasszikus magyar népmesei illusztrációs hagyományhoz kapcsolódik Horváth Ildikó rajza, ahol a szörny vizuálisan fenyegető jegyei a fiú fölé magasodó alakja, kígyószerűen tekergő fejei és vörös színe. Finy Petra meséjében a Fehér Hercegnő kísérője a keleti jó sárkány, aki Takács Mari festményein puha és védelmező alakot ölt. Nagy Norbert a humor eszközével oldja fel a történet feszültségét, amikor fizikai bántalom helyett a bortól kótyagos sárkányon diadalmasan taposó vitézt ábrázolja.

Ördögök, boszorkák, kísértetek

Napjaink gyerekkönyveiben aligha találunk valóban félelemkeltő lényeket. Az illusztrátorok a grafika számos eszközét bevetik annak érdekében, hogy enyhítsék vagy feloldják a szörnyek fenyegető jegyeit. Eljárásuk leginkább az esztétizálás – absztrahálás – stilizálás fogalmaival írható körül. Az esztétizálás a fantázialényeket kifejezetten míves, rajzilag kifinomult eszköztárral jeleníti meg. Maros Krisztina Varró Dániel viking legendáriumának verses meséjét kísérő lényei lekerekített formáikkal, derűs színezésükkel mentesek a szörnyek minden hagyományos ijesztő jegyétől. Herbszt László síkszerű, dekoratív formáiban az ördögök és vámpírok elvont, stilizált képi jellé absztrahálódnak. Molnár Jacqueline elvont, neon színekkel csillapítja a halottaiból visszatérő csontváz hölgy horrorisztikus jelenségét.

Hibridek és egyéb fantázialények

A művészi fantázia legszabadabb területét kétségtelenül a hibrid lények jelentik. Az ősi hitvilágnak régóta szereplői az ember-állat vagy állat-állat keresztezéséből létrejött képzeletbeli lények. M. Nagy Szilvia Szigeti Kovács Viktor verseskötetéhez készült rajzain már-már természettudományos aprólékossággal öltenek alakot a madár jellegű hibrid lények. A gyerekkönyvek illusztrációin a hibridek elvesztik szörny jellegüket és inkább játékos, mesebeli fantázialényeknek tekinthetőek, ez a formai játék pedig mélyen rokon a gyermekek képalkotó kreativitásával. Molnár Jacqueline rajzain a művészi teremtőerő szabadsága hívja életre ezeket a különös színű és alakú lényeket, a Villámhajigáló Diabáz és az Átváltozós mesékhez egyaránt a görög mitológiai hősök teremtik meg ennek hátterét. Ugyancsak mitikus gyökerű Schein Gábor Irijám és Jonibe verses meséje, amely a halkirálynő és madárkirály szerelméből fogant új lény eredetmondáját meséli el. Rofusz Kinga lírai, szimbolista-szürrealista képi világában az állatalakok emberarcot öltenek. Remsey Dávid Sündör és Niru történeteit kísérő monokróm, frottázs hatású képein különös anyaghatásokat idéz meg, Bocskoján porhanyós, kőszerű bőrrel, Tivonul Buffogó pedig növényekből sűrűn szőtt álcával jelenik meg. Dániel András rajzain a hibrid fantázialények a mindennapok természetes és teljes jogú lakói, akik közvetve a másság elfogadására is rávezetik nézőiket. „Mind egyformán utasok, mégis milyen sokfélék!” – kiált fel meglepetten a fantázialények birodalmában liftkezelőként beugró kisfiú.

Féleleműző szörnyek

A szörnyek megjelenítése a gyerekirodalomban gyakorta azt a célt szolgálja, hogy a félelmeknek és szorongásoknak alakot adjon, a megidézés erejével oldva őket. Orosz Annabella a gyerekszobában lappangó szörnyeket kedvesen szertelen rajzokon idézi meg, pasztellszínekbe oldott, kedves arcú lényei hatékonyan segíthetik a szorongások „kibeszélését”. Dániel András Mit keresett Jakab az ágy alatt? című kötetében az ágy alatti homályos veszélyzónába vezeti be főhősét. Rajzaiban alakot ad a kisfiúkat vacsorázó Hómamának, a szomorú Lepénylénynek, az ijesztgető Szőrzikének. Mindeközben a megjelenítés módja, Dániel groteszk, humoros rajzai sikeresen feloldják a szörnyek félelmetes erejét. Adamik Zsolt és Hanga Réka Bibedombi szörnyhatározója a bestiáriumok nagy hagyományú formáját követve a szörnyek ál-tudományos rendszertanát hozza létre. Ehhez a rajzoló a természettudományos vizuális ismeretközlés hagyományos képtípusait mozgósítja, így antik címerábrázolást, kódex illusztrációt, botanikai rajzot, száloptikával készült dagerrotípiát, családi albumból származó fényképet vagy régi újságfotót imitál. A rajzok lekerekített formái, derűs színkezelése üdítő módon enyhítik az egész szörnyvilág valószerűségét, ami jól szolgálja e kitalált világ szerzőjének voltaképpeni célját: a gyermeki félelmek csillapítását. Ahogy az író bevezetőjében megfogalmazza: „Ha a szörnyet megismered, félni többet már semmitől sem kell” – hozzátéve: „a szörnyek azért vannak, hogy lássuk, mitől félünk.”