Digitális eszközeinken a frissítéseket senki se szereti, mert kizökkent a megszokott rendből. Mégis engedünk neki, mert csábít az újdonság varázsa. A fiatalok művészete rendszerint ilyen, új utakat kereső, meghökkentő. De vajon szükségszerű-e, hogy az új egyúttal formabontó legyen? Bírhat-e az új hatásával a régi? A művészet története számos példát ismer a radikális klasszicizálásra, amikor egy újonnan fellépő nemzedék úgy ér el meglepő hatást, hogy régmúlt korok stílusából merít.
A most bemutatott munkák egyik visszatérő gondolata a slow life újonnan felismert értéke.
Király György metafizikus csendet hordozó rézkarcolt csendéletei vagy Gergely Réka meditációs objektjei módot adnak a néző belső lassulására. Önmagában a gondos mesterségbeli megformálás is feltételezi a ráfordított idő, a lassú teremtés attitűdjét. Így merevítik ki a pillanatot Bányay Anna mindennapok efemer nyomtatványait rögzítő rézkarcai. És erre reflektál Cifra Anett installációja, a litografált, majd gondosan kivágott szotyolák kupaca. A nagy időráfordítással és technikai tudással létrehozott halom haszontalan hiábavalósága egyúttal az önmagáért való technikai virtuozitás kritikáját is magában rejti.
A művek másik részének témája a natura, vagyis az élmény, amely szintén alkalmas arra, hogy a határidők sodrában vergődő modern ember visszatérjen az egyetemes és globális összefüggések más léptékű idejébe.
Baráth Fábián szobrai a nézőpont és lépték megváltoztatásával helyezi a nézőt a táj fölé. Sinka Péter linómetszetei viszont épp ellenkezőleg, a fa kérgének közelnézetével tárják fel a természeti részletekben rejlő kozmikus léptéket. A nézőpontok váltakozásával dolgozik Végh Júlia is, akinek festményei a civilizáció biztonságos közegéből a természetre kitekintő ember horizontját tükrözik, ütköztetve a bent és kint állapotát, valamint a figuráció és non-figuráció alakzatait. Őry Annamária számára ezzel szemben a természet művészettörténeti idézet, ciprusai olyan fa „portrék”, amelyek hagyományosan a gyászhoz, túlvilághoz kapcsolódnak. Csorba-Simon István installációja a műterem egy szegletét viszi a kiállítótérbe, ahol a gondosan nevelgetett, hurkapálcákkal megtámasztott és terelgetett cserepes növény maga válik alkotássá.
A művek harmadik csoportja visszatér a festészet elementáris eszköztárához, arra késztetve a nézőt, hogy a jelentés firtatása nélkül magában a színek, formák, gesztusok áradatában merüljön el.
Tóth Angelika festményei hétköznapi, figuratív jelenetek, de az expresszív, festői gesztusok elmossák, felülírják a narratív tartalmat, és a festői megformálás eszköztárára irányítják a néző figyelmét. Nagy Sára groteszkig torzított aktjai szintén az expresszionizmus klasszikusaira, Kokoschka, Schiele festészetére utalnak, miközben az ezredforduló torz női testképére is reflektálnak. Cservenka Edit önmagába csavarodó test-halmainak realizmusa csak illúzió, valójában kvázi-testek, amelyek nélkülözik a szerves összefüggéseket, éppúgy mint az AI által generált hibrid képi formációk. Míg Pető Anikó a fotórealizmus hagyományait követve ragadja ki a mindennapok egymásra rakódó látványrétegeit, Utcai Dávid festményeinek villódzó szín-forma zuhataga már csak zenei asszociációk mentén kötődik a tárgyi valósághoz. Jánosi Kata sötét térben lebegő leplei szintén a figuratív és absztrakt határán mozgó jelenségek, amelyek éppúgy utalnak a drapéria hagyományos művészettörténeti témájára, mint a gyászra, az eltakarás, leleplezés spirituális gesztusára. Gulyás Andrea Katalin éppen ellenkezőleg, a konkrét tárgyi elemekkel éri el a szürreális hatást, azáltal, hogy azokat bizarr összeállításban társítja.
A díjazott alkotók közül feltűnően sokan dolgoznak fel mitológai témát.
Ezt azonban nem valamiféle eszképizmus jegyében teszik, hanem a jelen horizontján értelmezik újra azokat. Jellegzetes példája ennek a magatartásnak Drabik Tamás szobrászata, akinek gorgó pajzsa és harcos feje nehezen elvonatkoztatható a közelünkben zajló háborús konfliktustól. Kecső Endre mozgalmas, mitologikus jelenetei csak látszólag narratív elbeszélések, valójában kubizáló és paletta-fejű istenségeivel valamennyi művészetallegória. Verebics Katalin festményeinek voltaképpeni tárgya pedig az antik, múzeumi műtárgy és a jelen nézőjének találkozása. A modern befogadó valami módon megpróbál kapcsolatba lépni az egyiptomi istenszobrok szakrális aurájával, megérinteni azt vagy magára ölteni.
A klasszikus festészeti örökség ellentmondásos módon hatja át Jagicza Patrícia művét. Installációja középpontjában meghámozott kosárlabdák állnak, amelyek kibelezése, megnyúzása egyrészt utal a hagyományos akadémiai anatómiai stúdiumokra, másrészt a tökéletes gömbforma mögött rejtőző talmi váz felmutatása, leleplezése is. A megnyúzás folyamatát a felbontás egyes stádiumait ábrázoló, aprólékos realizmussal megformált festmények rögzítik. A képek a leírás semleges szenvtelenségével, az ábrázolás részletrealizmusába feledkezve állítják középpontba a destruált gömböt.
Szabó Franciskát is a múlt festészeti örökségének újrahasznosítása foglalkoztatja. Műveinek kiindulópontja a reprodukció, pontosabban a művészettörténeti órákon felvetített diák látványa. Olyan médiumról van szó, amelyet szintúgy maguk alá gyűrt a digitális kép térhódítása, és ami ebben a formában már oktatástörténeti relikvia. Az installatív módon bemutatott festmény ráirányítja a figyelmet az eredeti mű és a reprodukció közötti disszonanciára, arra, hogy az áttételek nyomán miként módosul és torzul az originális mű aurája.
RÉVÉSZ Emese
művészettörténész
