Habermas szerint a valóságról és igazságról beszélni annyit tesz, mint nyitott és végtelen interszubjektív értelmezési procedúrákat alkalmazni, tekintve, hogy mindenfajta konszenzus új érvek révén ésszerűen kérdésessé és ezáltal folyékonnyá tehető. Ez a kijelentés véleményem szerint a fotográfiára is igaz, hiszen ugyanarról a dologról újabb és újabb (pl. más-más nézőpontból) készült kép teljesen másképp tudja ugyanazt a dolgot bemutatni.
Éppen ezért a fotográfia talán egyik legizgalmasabb paradoxona, hogy rendkívül valóságosnak tűnik a létrehozott kép, de mégsem alkalmas arra hogy a teljes valóságot megmutassa. A valóságot megismerhetjük adatokból számokból statisztikákból stb. De akkor mire jó a fotográfia? Erre a kérdésre nagyon sokféle válasz született már és mindegyikben van valami igazság. David Seymour, vagyis Chim képeit nézve úgy gondolom, hogy fotográfiákkal a valóságot mélyebben érthetjük meg, mivel érzelmeket vált ki belőlünk, szinte tapinthatóvá vagyis ember léptékűvé teszi számunkra a valóságot. Jelen esetben azt a valóságot, amelyet a második világháború utáni gyermekek éltek át. Azokat a háború okozta súlyos lelki károkat érthetjük meg, amelyek generációkról generációkra öröklődnek, amelynek hatását a mai napig érezhetjük. Érdekes, hogy mivel a képen látható gyermekek éppen az én korosztályomnak a szülei, talán megérthetjük vagy legalább megérezhetjük szüleink generációját és ezzel a saját generációnkat is vagyis korunkat.
Másrészt mint tanár úgy gondolom, hogy Chim élete példaértékű. Azért példaértékű, mert szerintem annyira hitt a fotográfiában, hogy az életét adta érte. Itt nem a tragikus halálára gondolok, hanem arra a számomra vélhető lelkesedésre amellyel ezeket a képeket készítette. Tudjuk, hogy jóval tovább és több képet készített mint amennyire a megbízást kapta az UNICEF-től, vagyis a saját költségén és elhivatottságától fűtve fotózta a háború gyermekeit. Chim tehát hitt a fotográfiában, annak erejében és szépségében, ahogy ezt én is teszem. Ezt a hitet kötelességemnek érzem és igyekszem is közvetíteni a tanítványaimnak, többek között olyan humanista fotográfusok életpályáira hivatkozva, mint David Seymour.
Máté Gábor, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia Tanszékének vezetője
