A Deák17 Galéria 2020. július 16. és augusztus 28. között biztosít teret a Micsoda cirkusz! c. kiállításnak, amely az elmúlt néhány hét alatt igazán belopta magát a szívembe, s ez nem csupán azt jelenti, hogy nagyon szépnek találtam, míg körbejártam a kiállítást egy óra alatt. Egy kiállítás „szeretete” ennél valójában sokkal többet jelent. Egy kiállítás akkor éri el a valós célját, ha nemcsak akkor vagyunk ott, amikor valójában ott vagyunk a térben, hanem még sokkal azután is benne élünk. Ha nem csupán fizikailag kerülünk a kiállításba, hanem a szívünket és az agyunkat, az emlékeinket képes elkalauzolni valahová egészen máshová. Ebben az a legcsodálatosabb, hogy nem tudunk két egyforma helyre utazni, mert minden ember s vele az élettörténete, a lelkivilága, a személyisége, a világlátása egészen különböző. Ezek után felmerülhet a kérdés a kedves olvasóban, hogy ugyan miért ragadott meg engem ennyire ez a cirkusz világát feldolgozó kiállítás? S, hogy hová is utaztam én a tárlattal? Az elkövetkezendő néhány sorban többek között ezekre a kérdésre szeretnék választ adni, illetve egy átfogó képet kívánok nyújtani, hogy valójában mitől is olyan egyedülálló a Micsoda cirkusz!.
Fotó: Csákvári Zsigmond, Emmi
Érdekes dolog ez: megszeretni, csodálni valamit, hatással lenni valamire vagy bűvkörébe esni egy adott képnek, egy táncnak, egy művészeti iránynak vagy akár egy személynek, jelenségnek. Vajon mindenhol és mindennel kapcsolatban tudunk ilyen nyitottak lenni, befogadni azokat a gondolatokat, érzéseket, amiket keltenek bennünk a világ dolgai és hagyni, hogy egyszerűen csak „áramoljunk”? Megtesszük, meg tudjuk-e tenni ezt önmagunktól vagy kell egy közeg, egy tér, egy kiállítás ahhoz, hogy elgondolkozzunk azon, hogy mi is van körülöttünk? Hol, miben vagyunk? Hol szeretnénk lenni? Milyen az a világ, amiben élünk? Mik a hiányosságai, hibái, miben rejlik a mozgatóereje, erőssége?
E kérdésekkel indult az én utazásom a Micsoda cirkusz! kiállítás kapcsán. A cirkusz világa mindig is közel állt hozzám, főként azért, mert a keresztszüleim a nagyobb cirkuszdinasztiák egyike. Annyi cirkuszi előadáson voltam, hogy számon tartani sem lehet. Ültem tevén, elefánton, fogtam krokodilt, vándoroltam a Balatonnál egy hetet a cirkusszal, mentem WC-re oroszlánok mellett és keltem már zebrák dobogására. Aludtam lakóbuszban, láttam mennyi munka van egy pár perces zsonglőr produkció mögött, de valójában ez mind nem számít, mert az igazi lényeget nem a színfalak mögött látjuk, hisz ott van a porondon, a szemünk előtt, az a sok arc, az a szabadság, az a boldogság, ami a fellépőkben ilyenkor felszabadul. Nekik ez nem kényszer, nem nyűg, ez egy szerelem. A cirkuszvilág tulajdonképpen egy életforma. Mert mi is a cirkusz? Művészet, s mint minden művészet ez is azt a célt hivatott szolgálni, hogy teremtsen, létrehozzon valamit, hatással legyen másokra. A cirkusz szóetimológiai szempontból a kör szóból eredeztethető. Azt hiszem, ez az egyik legszebb metafora, amit kaphatott, hiszen mindig megújul, örökké való.
A kiállítás ezt a körforgást, varázsbirodalmat dolgozza fel, elénk tárja, hogy honnan indult a cirkusz kezdve a Barnum cirkusztól, ahol a furcsa, torz alakok bemutatása jelentette a komikus előadást. Továbbá a tárlat betekintést ad a napjaink, illetve a jövő utópikus cirkuszába is. A kortárs cirkusz „küzdelmének”, útkeresésének problematikája is megjelenik az egyes alkotásokon. A modern világunk impulzivitását, ingergazdagságát állítja párhuzamba a tradicionális cirkusz egyszerűségével, ezzel feszegetve a változás törékeny és mégis oly fontos harmóniáját.
OSGYÁNYI ZSÓFIA: A néző Bornemisza Péter Gimnázium, Budapest
Két alkotást szeretnék mindenképpen kiemelni a kiállításból, méghozzá Bóné Anna munkáit (A szabadság mámora I-II.). Személy szerint engem ez az alkotás ragadott meg a leginkább, mert minden elemében tükrözi azt, amit számomra a cirkusz jelent. Fellelhető benne a szabadság, az önkifejezés, ugyanakkor nem hivalkodóan, de véleményt formál a cirkusz és az állatok kapcsolatáról. Az emberi test, a bizalom és az emberi tűrőképesség szinte határtalan mivoltára hegyezi ki képét, miközben az egész munkát keresztül szövi egy nem átlátható háló, ami miatt a cirkuszvilág megmarad a maga sejtelmességében, kiismerhetetlenségében. A színek és a formák, mintha egy hullámot alkotnának, s szinte egészen meg is feledkezünk arról, hogy nem valós és teljes emberek vannak megjelenítve, csupán félig ábrázolt testek. Ahogy arról is gyakran megfeledkezünk, hogy az előadáson látott bohóc a magánéletében egy anya vagy egy apa, egy testvér, egy társ… voltaképpen, hogy ugyanolyan ember, mint mi magunk.
BÓNÉ ANNA: A szabadság mámora I-II. Vörösmarty Mihály Gimnázium, Érd
A furcsa groteszk alakoktól kezdve, a bájos képivilágig, az érzelmek széles skáláján utazunk keresztül a kiállításon. Égető kérdéseket feszeget egy alapvetően megosztó témában. A cirkuszt sok támadás éri az állattartással kapcsolatban, személyes véleményem szerint jogosan, hisz megtehetjük-e, hogy más élőlényeket kiszakítva természetes élőközegükből rákényszerítünk egy életformára? Az egyes alkotások eltérő módokon reflektáltak erre a kérdésre, amely igazán érdekes, hiszen a kiállítás gimnazista korú gyerekek, fiatal felnőttek munkáit foglalja keretbe (a rajz és vizuális kultúra területén megrendezett Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny (OKTV) legjobb pályaműveiből). Egészen lenyűgöző, hogy hány aspektusból lehet megragadni a témát, hogy hányféle értelmezési, feldolgozási lehetősége van a cirkusz által képviselt negatívumoknak és értékeknek, mint az egyensúly, a harmónia és a bizalom.
DÖMÖTÖR ANNA: Ketrecben Révai Miklós Gimnázium, Győr
Befejezésül még néhány gondolat… a Deák17 Galériában töltöttem az elmúlt több mint egy hónapot, hiszen itt végeztem a szakmai gyakorlatom. Ez idő alatt amellett, hogy rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb, sokkal nagyobb ajándék volt az az érzelmi utazás, aminek részese lettem. (Bár ez egy művészeti, kulturális közegben szinte megkerülhetetlen.) Az itt töltött idő alatt került bontásra az előző kiállítás (Én kicsi szörnyem), illetve a jelenlegi tárlat installálásában énmagam is segédkeztem, emiatt azt hiszem, még közelebb érzem magammhoz, s furcsamód, bár valójában nincs túl sok befolyásom rá, kicsit a sajátomnak is érzem. Valójában rendjén is van ez, mert amiben élünk, amiben valóban benne vagyunk az már kicsit a miénk is. Kívánom, hogy még sok „gazdára” leljen a tárlat a fennmaradó időben, mert ez a kiállítás mindenről szól, ami valódi, ez a világ közepe.
Heilman Petra
művészeti szervező – gyakornok
